nem annyira jó, mint amennyire gyorsan írtam. 

éjfél előtti dallam ez,

nem oszt-szoroz, nem részletez

csak tántorog, vakog-makog,

önostoroz és andalog.

elmúlt egy év, bizony, hajaj,

nem történt semmi, csak gyűlt a vaj

fülem mögött, a lustaság

nálam szállt meg egy éven át.

elmúlt egy év, bizony, mi más,

szobám helyén egy nagy rakás

szépnek nem éppen mondható

de könnyedén belakható

kráterféleség füstölög,

kopogj, ha nem, vigyázz, lövök!

Elmúlt egy év, mi kéne még,

Hízok, fogyok, a szürkeség

Távolról integet nekem,

Hétfőnek hívják, nem ismerem.

A tükörben kusza furcsaság,

Éjfél előtti marhaság,

giccsparádé izeg-mozog,

attól tartok, ez én vagyok.

Elmúlt egy év, már vége van

Valami megfog, suhan, suhan

És óvatosan, recept szerint,

Az új évbe most átpenderint.

csak az ázott bőr szaga

a kádban maradt gondolatok

gőznél fullasztóbb folytonossága

jelzi a pusztulás határait

csak a gyomor zsibbadása

tátongó űr a tükör és a folyosó

értelmetlen négyzetméterei

csak a tudat hogy vak leszek

rombolnék üvöltenék érted

tépjék ezer darabra mellemet

itt minden párás és stabil

minden azt kérdi minek

Fotó: Parkeharrison

ne a húst sajnáld

ha vadként is de visszanőhet még

ne is a test párás kanyarulatait

a bőrredők jelentést írnak

a végső cédulán úgyis ott lesz majd

minden lényeges

ne a látást a tekintet csalárd

a szemek mögötti zuhanást 

minden hazugság előtt

valami megroppan pattanva törik

legbelül meggyulladnak a csontok

ne a vázat bánd ne is a véred 

folyton újuló titkait megcsalnak úgyis

a vér gravitál elmúlik fejedbe tódul újra

a billog ott marad

Fotó: Halabuk Ferenc

Takard be magad óvatosan,

vigyázva, hogy a magány ne

neszelje meg

sok ilyen este lesz még

sokszor kíséred

még egyedül ágyba magad

lassan megzöldülnek a falak

és színt váltasz te is

szól a hegedű

mélabúsan, de mintha

gúnyolódna

óvatosan takard be magad

Több mint egy éve foglalkozom Merja Virolainen eme versével, és sehogy sem találtam rajta fogást. Korábbi nyersfordításomat az első blogbejegyzések között találjátok. Múlt héten újra leültem, nekiláttam. Most itt tart a dolog, érdekelne, hogy mi mindent vált ki belőletek a vers. Az eredeti és annak német nyelvű fordítása elolvasható és meghallgatható itt.

Nagyi, megemelted selyempapír arcod
 elvitorláztál vaságyadból
 és a hiány birtokába vett.
 Piros áradat
 az agy hamuszürke folyosóin
 a forradalom, a legnagyobb szerelem.
 Befelé sírok,
 végül te sem tehettél mást:
 a cseppek a szikla belsejében forrásba hullanak,
 a kút magába fogadja a holdat,
 tökéletes köröket rajzol.

 Anna felkel, megdörzsöli a szemét, ugyanazt látja, amit álmában. Még egyszer felkel, kiragad valamit, és megírja ezt a verset. Ezt a verset, amibe bele tudnék őrülni. Mondtam neki, hogy maradt benne egy kis nyelvi kócosság, és hogy nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e. Nem mondtam neki, hogy a saját biztonsága érdekében jobb szeretném, ha virágokról, mézről, napsütésről értekezne, és már a vers címéből is lehetne látni, hogy mosolygott, miközben megírta. Közben tudom, hogy ez nem a Távol-Kelet, de nem is New York, ahol az érdes rosszkedv sikk, ez az a hely, ahol a morcosság/elégedetlenség és a lassú eszmélés arra, hogy tehetetlenek vagyunk, magától értetődő. Ez a vers tehát onnan jön, ahol mindannyian élünk, valahonnan az elrontott hétvégék és a túl hamar érkező hétfők közötti kellemetlen zsibbadásból...

Amondó vagyok, hogy olvassátok el.

Ennek örömére 2010. június 10-én, 19:00-kor a Ráday Könyvesházban (1092 Budapest, Ráday utca 27) beszélgetek Lackfi Jánossal gyermeklétről, itthonról és otthonról, versekről és fordításokról. 

Az estet a MASZRE támogatja.

Gyertek!

Holnap, (04.24.) 15.00-kor a Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából, a Millenáris Fogadóban mutatja be Lackfi János az általa szerkesztett remek, kortárs gyerekvers-gyűjteményt, melyben tőlem is olvashattok pár (10 db) verset. 

szerintem gyertek.

Az a nő nem én leszek

akit szeretni fogsz, ha igaza van

rám dühös leszel

és ha igazából nem is, gondolatban

biztosan ökölbe szorul majd a kezed

az a nő sem én leszek, akit szépnek

tartasz majd ébredéskor

inkább a megbánás lesz az, ami irányít

és a szándék, hogy ezt eltitkold

a telihold lassan, de biztosan közeledik,

sárga villamos álmaimban, sosem üt el,

csak majdnem

Kilenc hónap sem lesz elég, hogy felfogd:

gyermekünk lesz

kilenc hónapja még azt sem tudtad, ki vagy

a felhők eltakarják a holdat,

a csapból egyenletesen csöpög valami,

keringő, bánat, ki nem mondott

információk

Fotó: Visy Dóri

                       E.-nek

 Hogy szívtelen volnék?

Na, azt nem hiszem-

egyszer nagyon nehéz volt,

és úgy gondoltam, elviszem újra-

hasznosítani, ez most a trend

arra is kíváncsi voltam, hogy

mennyit adnak érte, a bevizsgáló

szervnél azt mondták, ezt nem

vehetik be, nem EU-szabvány,

túl nagy. Hogy kínai gyártmány-e

azt kérdezték; a kopásokra mutattam

és úgy mondtam: nem hiszem, látják,

már rég szétment volna itt és itt.

Csak csóválták a fejüket, majd abban

állapodtak meg, hogy nem ezen a bolygón

készült, ELUTASÍTVA

nyomták a még dobogó cuccra.

Így vagyok megint itt előtted

látod, ezt is azért meséltem el neked,

mert nem evilági a szeretet, ami

ujjamat újra és újra kapucsengőd

gombjára vezérli

Nem evilági a csend sem, amivel fogadsz,

nyakláncodon az üveggyöngyök

bolygók álltak közénk

ha így van, hát fogom a csomagot,

amit neked akartam adni

és hagyom, hogy a kutyák megegyék

hátha szívtelenül

még újra kellenék

Fotó: Visy Dóri

Napok óta ezen töröm a fejem, és valami olyasmi jut eszembe, hogy nocsak, függök még valamitől, én is, pedig milyen erősnek hittem magam, függök ettől a verstől. Sokszor olvastam már, de nem elégszer. Nem tudom, lehet-e egyáltalán elégszer olvasni egy verset. Most egyébként afelé hajlok, hogy megemészt, nem is kicsit. Minden rendszer alapeleme a szeretet lenne? A titkos összetevő, ahogy Woody Allen mondaná. Persze ő másra.

*Zilahi Anna kérdése, meg kell kérdeznem tőle, hogy a választ tudja-e.

Kicsit későn teszem ki, de hátha még megnyerek pár embert az ügynek

Ma este a Nyitott Műhelyben a Körhinta Kör költői olvasnak fel.  Többek között ők: Donáti Flóra Lili, Fehér Renátó, Kemény Lili, Mátay Kata,(jé, az én vagyok!) Szilvay Máté
Moderál: Szegő János

három versfordításom a literán

Kiéheztetsz, rosszabb vagy, mint

egy város. Tudom, hogy csak azért

állsz az udvaron, mert még világos

van egy kicsit, és neked jól esik

kintről nézni, a fényről, ahogy a

sötétben kaparom magam, ahogy

a láz bántja a testem. Az agyagpadló

több helyen megrepedt, számtalan

dolgot szeretnél szóvá tenni, de

hallgatsz, mert tudod, hogy úgysem

emlékeznék rá. Tudom, hogy nem

szeretnéd, hogy hárman legyünk. Mit

tudok még? Kint valami eszi a kecskét,

megfeketedik a vér a pajta mögött,

lemegy a nap, sebhely marad az égen utána.

Éjszaka felmászik a hűtőládánkra egy krokodil,

szemmel láthatólag élvezi a ventilátor áldásait –

hajnalban izzadtan kibotorkálok a házból, emez

fészkelődni kezd, nagy placcsanással landol a

konyha kövén, így iszkol el a mi szerelmünk is,

jobb sorsot érdemlő, félős, kicsi állat…

Fotó: Vékás Magdolna

A folyó vízszintje egyre csak apad

a torkolatnál, mintha nem lenne több

mondanivalója a tenger számára. Én

is úgy látom jobbnak, ha mostantól

nem szólalok meg többé –

csak zúgás marad a hang helyett,

állandósul a huzat az álmok és a

valóság között. Résnyire nyitott ajtó mögül

figyellek, nézem, ahogy rád vetődik a fény

lassan kinő a földből a húsevő virág

és betölti a szobát, nézem, ahogy eteted

most óriásira tátja a száját –

Fotó: Halabuk Ferenc

Kifelé indulunk egy sávból,

ez olyan hely volt, ahol

lebegtünk korábban. Mi történt

azóta, mi tartja a madarakat az

égen, újabban ez foglalkoztat.

Te pedig nem szeretsz már

sétálni, azt mondod, időpocsékolás.

A cipőket egy dobozba zsúfolod,

én biztos szín szerint válogatnám szét,

te pazarlod a látványt. A megmaradt

festéket is kiöntöd, egészen zöld lesz

tőle a mosdókagyló. Nem tartunk meg

semmit, ami haszontalan. A gömbformák

ellenségeiddé válnak a költözés alatt, mindez

logikátlan, bedobozolhatatlan, törékeny - mondod.

Úgy érzem, mintha rám is másképpen néznél,

keresed, mely részek lennének elhagyhatóak.

Fotó: Telek Balázs www.fotografus.hu

 Ácsorogni hideg van, a sétától kipirulsz,

ez a tél. Félsz elmondani valami fontosat.

Ahogy haladunk, a sötét utcában elmozdul

egy fénycsík a parkoló kocsin. Tévedés.

Valahol kinyitnak egy ablakot, nem, most

ne a távoli zajokra figyelj. Itt nem nyílik

ki semmi. Ez a tér már nem lehetne nagyobb,

te nem lehetnél már szótlanabb benne,

Valaki mást szeretek, mondom magamnak,

fentről keskeny sáv vetődik ránk, megbélyegez.

Tudom, válaszolom, és szeretnék elszaladni-

de mint általában, erről is kiderül, hogy fogalmam

sincs, hogyan működik valójában

Fotó: Szilágyi Lenke www.fotografus.hu

Lehetne ugyanaz a város is akár,

ahogy a nyakam köré fonod a kezed,

igazán semmi jelentősége.

A pincéből felérve megtapasztalhatjuk,

hogy az idő se hideg, se meleg, afféle

november eleji unott beszélgetés.

Természetesen szívesen felpofoználak,

és zavar, hogy azt hiszed: tiéd a bőröm.

A lakás szép, kicsi, átlagos. Most először

nem képzelem el magam benne, amint

hazavárlak. Mert ez nem is az, a konyhában

vörös a fal, ez megmagyarázhatatlanul idegen.

Eszembe jut, hogy nem mutatkoztál be, és úgy

döntök, hogy ez semmi esetre sem minősül

udvariatlanságnak, egyszerűen csak

nem hívnak sehogy.

Fotó: Erwin Olaf

Avagy egy Corvinusos nyomában, aki 2009 augusztusában elindult a szakmai gyakorlatára, és csak ezt a naplót hagyta hátra…

7.55: A bibi ott kezdődött, hogy megígértem Szilvinek: kimegyek a reptérre, hogy elbúcsúzhassak tőle, noha a saját gépem csak órákkal később indult. Ha már egy napon indulunk, igazán megihatnánk egy kávét Ferihegyen.

7.56: Mindez, vagyis az, hogy gond van, egy perccel később realizálódott bennem, amikor kócosan felkönyököltem az ágyban, és magam is meglepődtem, milyen rekedten szóltam bele a telefonba. „Halló, őrült, ki hajnalok hajnalán keresel”. Kevésbé megértő hang a vonal másik végén: „Ha nem érsz ide öt percen belül, muszáj bechekkolnom! Elmegy a gépem!” Gyors fejszámolás a kanapé szélén: „Nem fog menni, sajnálom.”

Gondolom, most csupa rossz dolog fog történni velem, mert én vagyok a főgonosz a film elejéről, aki pácban hagyta a barátját, és ezért most bűnhődnie kell.

8.20: A főgonosz fogat mos, még egyszer ellenőrzi bőröndjét, és mivel a hármat tökéletes számnak tartja, berak még egy kabátot a másik kettő mellé: biztos, ami biztos.

Merthogy Helsinkiben hideg van. Igen, még augusztusban is.

8.25: Határozott női megérzés: egy pár tűsarkú nem tűsarkú, két pár tűsarkú egy tűsarkú, a munkához úgyis kelleni fog, csiribú-csiribá, legyen tehát három a tűsarkúk száma!

Merthogy itten munka lesz. Nem is akármilyen, és nem is akárhol.

16.30: Naná, hogy senki nem vár a reptéren. Legatyásodásom első okozója egy taxisofőr, aki háromszor visszatolat a cél előtt, így 24 euro helyett 27-et fizetek. Kiitos, kiitos, köszönöm.

Másnap, 9.45: Már ma elkezdtem kávéban mérni a napokat. Négy főnökször huszonnyolc, az hány nap? És ha valamelyik főnök délután is kér?

12.45: Hát persze, hogy nálam romlik el a nyomtató és a fénymásoló egyszerre. Caplatás a szervizbe. Utálom azokat a táblákat, amikre az van írva: „Rögtön jövök.” Állok az esőben, a helyzet reménytelen, a hőmérséklet 14 fok. Bár lenne egy gumicsizmám…

                                                                                                                      -mk-

Folytatás az Offline következő számában!

Milyen mély alattam a kék

mennyire semmi vagyok most

egy-egy hullám megdob, visszahúz

pirosra festett hinta kislánykoromból.

Vagy vannak a szívkamrák: ott is

a tenger zúg, a sós víz odacsattan

a sziklafalakhoz, utat keres

a középpont felé; onnan jönnek

a könnyek, oda szeretnék eljutni

egyszer én is.

Kép: Robert&Shana Parkeharrison

talán elliptikus fény volt

a híd alatt látszott egy fénytojás

amikor tegnap este ketten

arra mentünk

nem volt szép tojás, de láthatod,

titokban fénylő sávot hagyott

hátra bennünk

a fénylő sáv, utolsó napsugár

ma délután még mindent

átragyog

nem sejti ő sem, (nem is

akarja tudni) hogy nem lesz

holnapom és holnapod.

Kép: Halabuk Ferenc

 I.

Kék tányéron utazunk, te és én:

miénk a világ egy pillanatra.

Ezüstös a víz, egyre csak ömlik,

ömlik, ellepi teljesen az alagút

déli oldalát. Bent sötét van. Ha

a denevér egyszerűbb lenne, te

az volnál, nem szeretném tudni,

mit vacsorázol. A cápák tulajdon-

képpen a barátaink. A parton

hamarabb öregszenek, ezért a déli

oldalra vezényelem őket, hálásak

érte. Érted nem izgulok, feketeszárnyú.

Feltalálod magad, engem felkapsz,

leejtesz, már északon is csupa víz minden.

Nézd, kilenc kölyökmacska kér

bebocsátást a sötétbe. Nézd, beengedem

őket, nincs lelkifurdalásom, fölösleges.

Ez a foltos itt akár a miénk is lehetne.

Felülről nevetsz rám, mint mindig,

de már nem nagyon hallom a víztől.

Bennem is víz van, kék tányéron

utazunk, az alagút nem biztonságos többé.

Valaki telefonál. Ki az? A világ. Mit akar?

Behajtani a tartozásunkat.

II.

Kék a szád, kedvesem, fázol? Hozzak

friss vért neked? Most buborékok között

járunk, sárga a fény a vízen, esteledik.

A kocsit is elhoztam, csöppet már benőtte

a hínár, de azért itt van, mert a miénk.

Tudod, egyre több bennem a víz, már

legalább derékig ér bennem, ugye nem

küldenek le a tányérról emiatt? Most

látom, elfeketült a szemed: bánt valami?

Két titkom van, az egyiket elmondhatom:

a hínáros mögött apró vulkánra akadtam.

Beledobtam a macskákat mind.

Valami úszkál bennem, néha repülni akar.

Az összetartozás az; nem kell ultra-

hangra mennünk ahhoz, hogy kiderítsük,

mi az.